Moha, ilyenkor?

Tavaly, és idén se zöldült be a fák, kivágott törzsek oldala egész nyáron, még a nyirkos, párás ősz sem késztette jobb belátásra a bizonytalankodó északi oldalt.
Most meg, - a fene érti! - egyszerre minden bezöldült, odvas csonkok, öreg tölgyfák megkapták régen vágyott élénkzöld gallérocskáikat, kedvem lenne megcirógatni némelyiket, olyan kedves, bohókás formákban pompáznak a fagypont körüli, hol sáros, hol jeges utak mentén mindenütt. Még gomba is akad, nem is értem, hogy csinálja, elég erős fagyok jártak erre, s lám, itt hetykélkedik ez a kis barna bőrű família, szívósak, napot, hideget, éhezést edzettek, látni rajtuk. A tölgy, főleg az ifjabbja megtartja levelét, nem adja egykönnyen, érezvén, ami itt most szép, az nagyrészt néki köszönhető.

Ott, a palack nyakánál a lyukacska!

Tegnap az erdészek kirakták a madárkaját sok helyen. Ügyes, az alján vágott kis lyukból kell kicsipkedni a szotyit. A jelekből ítélve ez szokott az itt lakó madárkáknak sikerülni.

Az Anna-hegy Mikulás reggelén

Már egy hete csak az Annára gondolok, meg-megállva. Mármint a nevet viselő dombocskára, mely a falut félkaréjban öleli, egy felől védelmet adva, másrészt meleg nyarakon valamelyest a hőséget csillapítva a völgyben lakóknak. Az esős évszak, bár későn köszönt be, mégiscsak megtorpantotta reggeli sétáinkat, melyek vagy itt, vagy a túloldali , kissé kalandosabb útviszonyokkal színezett József-hegyen zajlanak. (Ez utóbbinál a zajlani ige valós értelmet nyer, a mellettünk húzódó M-O sztráda bántó, kellemetlen dübörgése által.)
Favágók, erdei munkások alakítgatják egy ideje a természeti környezetet, nyilván céllal, meg okkal is talán. A beteg, öreg fák, gallyak kivágása, elszállítása erős, nagy járműveket, gépeket igényel, ezek nyomai, most úgy tűnik, tartósan járhatatlanná tették az erdei utakat, így a "majd, ha fagy!" állapotra vártunk megszokott hajnali túráink újra kezdéséhez.
Végre!, de vajon meddig?!

/Na, ezt írd meg, Erdős Virág,
hogyan fagy meg erdő, s virág!"

És a szokásos fotók:

Lombhullás. Csak a legzöldebbek maradhatnak!

Elhanyagolódik a blogírás, mindent, mindenkit beszippant a Facebook. Rugalmas, változatos és mozgalmas, ellentétben ezekkel a kis rejtőzködő blog-felületekkel, miknek diszkrét homályában csak nehezen lelnek rád a kutató szemek. Körülményeskedő, túlontúl óvatoskodó a párbeszéd-ablak is, szóval az egész macerás kissé.
Azért én megtartom. Jól esik néha elbújni, kilépve a nagy, hol vidám, máskor hon-mentőn jajongó ismerősöktől elszakadni s beszélgetni inkább másokkal, másképp. Ez persze csak néha van, de kár lenne veszni hagyni.

Elnézve a keresési listámat, itt, a jobboldali sávban, hihetetlen, honnan ide nem téved egy-egy látogató. ismeretlenek, de kicsit az ő kedvükért is bejelentkezem ezután is, hátha akad valami szívmelengető, kedves hazai. Mint most ez a pár fotó a törökbálinti Anna-hegy ösvényeiről, amiket szinte minden áldott reggel - szűk baráti körrel - bejárok, előmelegítésként a napi teendőkhöz.

És mindezt természetesen, kiszolgáltatva kaján tekinteteknek már rakom is fel a Facebookra.
Hát, persze!

Egy kis házimuzsika

úgy másfél hete egy mókásra sikeredett én-fotóval leptem meg moccanni sincs kedve-blogomat, s vele azt a néhány kedves ismerőst, aki belelapozott. Most beljebb, az én kívül kopár koponyám belsejébe látogatunk, ahol most, hogy odakint hűvösebbre fordult, ismét a zenekomponáló állomány kezd mozgolódni. A termelési értekezleten a sejt (agytröszt) a klasszikus country-dal, a Standby Your Man újraélesztése mellett döntött, s a projekt határidő előtt, ahogy a terv-felajánlásban is rögzült, kész lett.

Egy tisztes, őszes halánték

....a nő számára ajándék....régi táncdal, a szerzők: Horváth Jenő és Szenes Iván, a legendás páros.
Jávor Pál énekelte először, legutóbbi reinkarnációja a Hot Jazz Band révén látott ismét "hangvilágot".

Szórakozgattam a fényképezőgépemmel, a kifordítható képernyőn egyszer csak felfedeztem önmagamat és az első gondolatom ez volt, igen, ez egy tisztes, és bár hézagosan, de az összfelület átlagát tekintve kifejezetten őszes halánték.

Mint tudva lévő, kényszeres magamutogatástól nem szenvedek, nem is szokásom fényképezni magam, amint éppen gombaszedés, szarvasles, vagy kerékpározás, (neaggyúristen rakétatisztogatás, ha érted a viccet!) közben fényképezem magam, de most, bocsáttassék meg nekem, túl erős volt a kísértés.

Tény, hogy, bár engem is bevittek katonának, de kerültem a rangszerzést, így sem én, sem a halántékom nem volt tisztes, nemhogy megélhetési tiszthelyettes, vagy más efféle analfabetikum.

De most megmutatom!

Színre színt

 Hiába mutatja zöldnek magát, a szaga igen bántó és, ha hozzáérsz, te is büdös leszel.

Nem hivatalos tudományos magyar neve: Lehet  Más a Poloska.

Néha megesik.

Néha esik mifelénk, többet, mint az aszály sújtotta déli részeken, ezért csak nagy óvatossággal tudatom a hírt: kisebb felhőszakadás ért el minket az előbb, hangos dörgés-csattogással. Épp úton voltam, gyalog, egyik kezemben nagy táska, benne mindenféle nedvességet nem kedvelő alkalmatossággal, laptop, mikrofonok, etc., másikban egy hatalmas ernyő, amit a szél minden áron kölcsön akart venni, még úgy is, hogy egészen a tövénél fogtam. Az olykor tíz centis vízben, meg az ereszcsatornákból oldalt zubogó áradatban éreztem a megtisztulás, a felfrissülés minden örömét, némi gondot csak az okozott, hogy hazaérvén a kapu előtt döntenem kellett, vagy az ernyő, vagy a kapunyitás a farzsebben lapuló kulcsköteg megkaparintása által. Utóbbi megoldás bizonyult életképesnek, miután már tetőtől talpig átnedvesedtem a kellemes, langymeleg zuhétól, /autósnyelven alsó-felső mosás/.
Rút dolog olyasminek örvendezni, melynek hiányát más esetleg  megszenvedi, ezért e sorok rögzítése előtt az Időkép.hu képeit nézegetve igyekeztem megnyugtatni magam, jut ebből még délebbre is.

Várom hát a víz - szajelzéseket, és most énekeljük együtt aztatat, hogy: "Által mennék én a Tiszán ladikon".....v@azze, nincs is benne víz....

Jason Mraz

Azt hittem, már nem lesz új kedvencem, zenekar, énekes, hangszeres szólista.
Azt hittem, megismertem már mindenkit, aki nekem érdekes, fontos, különleges lehet. Vagy újszerű, de mégis a klasszikus popzene útját járó, könnyen befogadható stílusvilágú.
Pár hónapja egyik tanítványom hozott egy dalt, tanulnánk meg. Hát persze, hisz ezért járunk össze, így következő órára elkészítettem az anyagot. Szuggesztív énekhang, mellé egy szál gitár és a fátyolos, valószerűtlenül könnyed kongás vokalista sehol egy gombokat nyomogató digitális gépezet, két igazi zenész, lenyűgöző.
Jazon Mraz, így hívják a legényt.

Rántott patiszon.

Az utolsó, szám szerint harmadik adag került terítékre. Tegnap este meghámoztuk, szeleteltük, miközben Pici teli torokból követelte a jussát. Igen, szereti a patiszont, meg egyáltalán a legtöbb alapvetően édes nyers zöldséget. Ma reggel, fenét reggel hajnalban kezdődött az előző este gondosan besózott csemege kisütése a nálunk megszokott tojás - liszt - módon. Most, hogy e jegyzetet írom, fél tizenegy van és ekkorra, hogy, hogy nem, a képen látható mennyiség már csak fele a reggeli készletnek, rájárunk folyamatosan és Pici természetesen így is szereti.
Üzletben vett magról vetem minden évbena patiszont, újra és újra megrőkönyödve azon a pofátlanságon, hogy van képük egy zacskóba öt szem magot bezsúfolni. Pont ötöt, hogy még párosával se lehessen ültetni, én egyébként is hármasával....
Most meghagytam az első terméshullámból egy jól fejlett nagy melákot, az ő földi maradványai is itt, eme tálcán, vagy valamelyikőnk pici pocijában tartózkodik a sors-szabta időkeret határain innenig. A magok pedig, szemre jóval száz fölötti létszámú kis sereg gyapjúrongyon szárad.
Most meg akkor kellene egy akkora telek, ahová ezt a sokat el tudnám jövőre ültetni.
Már dolgozunk a megoldáson.

66+1 év.

Kicsit piszkálgattam a blogfelület szerkesztőt és végre megcserélhettem a lejárt garanciájú MIKI66-ot a soron következőre. Így már mindjárt más.

Van egy szép nagy pázsitos rész a házunk előtt, rajta két birskörtefa. Két  - három évente jön rájuk a termékenységi roham, ilyenkor csak úgy roskadnak az ágak. A termést az erre lakók, meg a mellettünk lévő kórházba látogatók szokták leszedegetni, olykor körbenéz a szüretelő, nem látja-e valaki. Kárba sosem vész, az biztos. Ez a mostani ismét a bőség éve, most még ugyan zöld, mint a kék-szilva, ami azért piros, mert még zöld.

Hová mész. Piroska?

Megyek a lecsóba!

És a gonosz nagymama valamennyit miszlikre szabdalta és egy nagy fazékba hajította...

Ezt látná a Budai Gyula, rögtön eladná CBA-dinnyének!

Pssszt !!!

Pici alszik. Elég alaposan, hosszú, fárasztó éjszakája volt, minket kellett ébresztgetnie óránként. Ő tudja, miért, mi meg nem kérdezzük.

Paprikáim is vannak, de már nem sokáig

Ezen a vékony szálon lógva tartom a kapcsolatot a külvilággal. Fotózgatok, mesélgetek, és várom a kapást, hogy a látottakról, bármily jelentéktelenek és hétköznapiak, cseveghessek kicsit. Eljön az idő, mikor az ember egészen biztos abban, hogy ki kell hátrálnia abból a fajta közéletből, melyhez hozzáadni magából már nem nagyon tud mit. Marad néhány jó erős kapaszkodó, a tanítás, néha egy-egy fellépés, inkább ismerősi körben, meg ez a pár négyzetméternyi földdarab, amely már nagyon unhatja, hogy tavasztól őszig megállás nélkül piszkálgatom.

 Sokáig azt hittem, a TV paprika a televíziózáshoz kapcsolódó elnevezés, míg egyszer valaki csak megmondta:tölteni való. Nahát!!!

Nemsokára olyan szép piros lesz, hogy a szomszédja belesárgul az irigységbe.

Vízállásjelentés

 Paprikaföld.  Ameddig a szem ellát...

cseripaprika, már most dögerős.

Látni az eredményt, az nagyon jó. Hivalkodni vele, az sem kevésbé, bár a monotónia szele meglegyint, hogy ilyet már fotóztam tavaly, meg azelőtt. Paprikát is, hát hogyne, kosárszám. Most kevesebb lesz, a cseresznyepaprika és a paradicsom alakú kizárólag a jövő nyárig elegendő cseresznyepaprika-krém szükségletem fedezésére szolgál, a fehérből lecsó készül, meg töltött paprika. Imádják a vizet, hiába esett előző nap, reggel már lógó levél-orral mutatják, hogy szomjasak. Igyatok, gyerekek!

Konyhakerti Bab ylon

Idén a fejtőbab mellett döntöttünk a vágott, lefagyasztós helyett, leginkább a véges fagyasztó-kapacitás okán..
Egy /- kettő, - három/ részét nekidöntöttem a szomszéd kórház falának, a másik mindenféle toldott-foldott karókból tákolt támasztékra lett szak-irányítva. Utóbbi alá jelentős mennyiségű komposztot ástam az ősszel, ami most köszön vissza. Karós babom elképesztően buja keleties hangulatú kastéllyá nőtte ki, azaz be magát, hűvös belső résszel, kecses tornyokkal s beletúrva a rengetegbe díszes függőkként fehéren világító babhüvelyeket lát a gazdaszem  mindenütt.
Közben ismerkedem az "új" (8 éves) fényképezőgépemmel, a mai, aprólékos, jegyzeteléssel megsegített próbálkozások, no, meg Papus tippjei révén, úgy tűnik, megbarátkozunk, bár az elődjét közelítő színvilágra ráközelíteni kissé piszmogós, de megéri. Vagy inkább muszáj.