Hó-vége, napsütés, vadremény....

Nem akartam én már havas tájat fényképezni mostanában. Elég volt, meg egyébként is, a látvány többnyire ugyanaz, a fák, az utak, az erdő, az utcai pihenőpadok és, mint jól tudjuk, az ismétlés az meg az "unás" anyja.
Lapátoltam még ma is, szedtem le az elő-tetőről, a nyakba csöpögő vattacsomókat, és sepregettem a kerti bútorokról, virágtartókról is, mert hát ki a fene gondolta volna, hogy még most sincs vége.

Egyszer csak kisütött a nap. Úgy három óra fele. Nofene, rég láttuk egymást, mi járatban itt, ahol a Pintér se jár? Olvasztunk, olvasztgatunk? A váratlanul szétterülő fényözönben egyszer csak minden másképp kezdett el kinézni, a fenyőfák csúcsán fennakadt hópamacsok, a házereszen szendergő, briósként felcsavarodott fénylő fehér hóciha, a bokrokba szorult hólabdacsok.

Ez azért mégis csak más, mint a többi.  Naugye hogyháttélleg:

Utóirat: A hótekercs tragikus hirtelenséggel, alig lapzárta után pár perccel befejezte ég s föld közötti pályafutását, frászt hozva a szomszédék amúgy is elég majrés macskájára. Emlékét megőrizzük. ( A macsek is....)

Csakazértis tavasz!

Február közepe táján ültettem el a szokásos paradicsom és paprikamagokat, ezúttal a szokásosnál kisebb hajtatóedénykékbe, mert kevés lett a hely az ablakokban. Virágok, tudod, ugyan egyik sem ehető, de nézd, milyen szépen virágzik. Nézem, hogyne nézném már.
Szegény kis palántáim nyújtóznának a nap felé, de ez a nyugati oldal, csak szórt fényt kapnak, mégis az egész társaság görbül kifelé, nem győzöm a lakóparkot forgatni.
A kertben már borsó, zöldségfélék, korai paradicsom magjai elvetve, csak remélhetem, megússzák ezt a nem várt fagyot. 

Tilos az á....

Imádtam a Micimackót, gyakran idézgetem ma is, ha csak résnyi az asszociációs kapu, akkor is. Ezúttal látványos a párhuzam, egy hatalmas, az erdei útra dőlt korhadt fa képében.
Jó ideig le kellett mondjunk a hajnali hegyi túrákról, eső, sár, majd havazás, melyhez utóbb már orkán erejű szál is társult, komoly fejtörést okozva a belügyi tárca daliás vezetőjének, - aki végül mindeme bajokból való menekülési módok felismeréséhez mély emberségről és együttérzésről árulkodó sms-ben adott elévülhetetlen segítséget. Köszönet érte.
A hivatkozott szél alaposan megmozgatta a természet fantáziáját, sok helyen strukturálta át az épített és a természeti környezetet, mindez szépészeti szempontok alapján lehet akár élmény-fokozó hatású is, ám az összhatással az érintettek nem mindig bizonyultak feltétlenül elégedettnek. A természet erői most is, miként vélhetően az idők végezetéig minden  további alkalommal, ezúttal is győzedelmeskedtek. Itt még a Greenpeace világméretű "Fagyasszuk vissza a gleccsereket!" mozgalma sem segíthet.
Mi, a budai hegyek környékén megtelepedett falvacskák, "zsákvárosok" lakói jól megúsztuk, már akikre nem most jött rá a kényszerű, vagy át nem gondolt utazhatnék. Utak, szolgáltatások rendben, csak az RWE, amely már úgyis hazaköltözni készül, adta fel a hulladékkezelést rövid időre.

Az erdőnek még jót is tett ez a kis cúg, megbolygatta, kiszellőztette az avart és lebontott néhány, az erdészek által itt felejtett öreg, korhadt fát, mint ezt a derék, már gyökerétől is megszabadult példányt, amely nem átallott pont az út kellős közepére dőlni, már csak a kis tábla hiányzik róla, mint a Milne-regény képillusztrációja: "Tilos az á....."

A vörös gomba

Néha úgy összesen megy el a kedvem, nem ettől, vagy attól, ilyenkor csak ülök, kelek, számítógép be, majd röviddel rá ki. Szegény hangszereimnek sem adok módot, hogy hangot adjak (rajtuk) a velük kapcsolatos halványszürke érzelmeknek, most is, mintha már porosodna az öreg Ibanez basszusgitár, jobb sorsot érdemel.
Szerencse, hogy tavaszodik, s a kert alkalmas a gyászba borulás levezénylésére, kinézve valami régről halasztott célfeladatot, s durr neki, méregből, úgy, hogy majd, mikor a fáradtságtól le kell üljek a dizájnmentes, palatetős fészeremben az óriási, ajándékul kapott karosszékembe, konstatálhassak valamit a lelkem javuló állapotjából.

Ma erdőritkítás lett a gyógyászati segéd-eszköz, vadhajtások, fákra kúszó lián-rengeteg és méternyi magoncok kerültek csákány-és kapaélre. Jó munka, látszatja is van, az elégetett kupac helyébe odanőtt új rőzsehalomhoz még egy született, amit majd előbb metszőollóval meg fűrésszel szeletelgetek fel egy újabb néma dühroham ellentételezése alkalmával.

Miközben vasvillával húzogattam össze a gallyakat, a repkény és avar alól egy korhadt fadarabbal bukkant elő ez a gyönyörű piros gomba, ilyet még sose láttam. Öt képből három nem sikerült, hiába a stabilizátor, ha rezeg a kéz, de ezt a kettőt megmutatom:

A tüzelés és március 8 összefüggései.

Bűz van, tatám!

Már az is sokat mond, hogy a tüzelésre, - no, nem az élővilág emlősök lakta részében ismert kapcsolatépítési gyakorlat, - hanem az igazi, lánggal égő, olykor alig, vagy sehogy sem fékezhető lobogás, melyre éppen e társadalmilag fontos napon kerítettem sort. Tavaly nyár óta gyűlt a muníció, magasodott a rőzserakás, át is telelt szépen s állt össze nedves, cuppogós szerves trágyává, éghető anyag csak a külszínen valamennyi, az is nedves még.

Papír, meg némi folyékony segédanyag, így nehezen, de belobbant a fáklya, a visszafogott égési hajlandóságért vezúvnyi füstoszloppal kárpótolva a környék lakóit.

Képek, szöveg nélkül

Valami mindig történik.

Három nap a világ. Három egymást követő, ám egymástól oly mértékben eltérő napok, amelyek, ha rendszeresen ismétlődnének, ugyancsak színesre varázsolnák télutó-szürke életemet.
Kimozdulni otthonról mostanában alig lehet, Esik, havazik, szél és hideg van, ráadásul program, célfeladat se nagyon körvonalazódik, aminek okán a békés, meleg kis otthont elhagyni kényszerülnék. Munka se nagyon, kiszállásos zenélés meg végképp a hátam közepére, fotózni nincs most mit, bringázni meg, mint mondtam, hideg van.
Akkor pedig Agárd. Termál. Nincs is túl messze, kellemes, jó meleg medencék, kinti is, a gyerek-csúzdáknál se kell sorba állni és a látogatói kör is konszenzusos, zömmel a ráérős nyugdíjasok ülik be a teret.

Ez volt a szerda. A csütörtök már reggel gyanús, túl meleg van és valami világít fentről, alighanem a nap, istenem, de rég találkoztunk. Ki a kertbe, még, ha itt-ott cuppog is az anyaföld, az alkalom egyértelműen soha vissza nem térő, meg régen várt és el a hólapátot a garázsba, gereblye, talicska, kezdődik a tavaszi nagytakarítás hátul a veteményeskert körül. Majd, kissé elhamarkodottan visszaépül a szúnyogháló a bejáratra, konyhaablakra, némi virágoskert-kapálás és a főattrakció, vízhúzás a csőkútból, kézzel a 200 literes bádoghordóba, hátha már holnap locsolni kell. Palántákat ki a napra, nem baj, ha a fele még ki se hajtott.

És eljött a mai nap.  Úgy tűnik, vissza az egész. Se tavasz, se meleg, enyhe, jeges szellő süvítget, felhő mindenütt amerre szemellát. Kora délután rövid pesti program, baráti segéd-nyújtás (hadd nyúljon az a segéd!) zenélgető barátomnak, billentyűs eszköz cserére készül, kell a baráti háttér-támogatás. Nézném-e meg én is, amit kiválasztott. Megnézném, persze, hogy. Odaérünk, eladó megismeri, már törzsvendég, mosolyog, kedvesen közli, sajnos elvitték, úgy három hét a rendelési idő. Némi zavar, én is csak magamban pukkadok a röhögéstől, elválunk, én haza, ő marad, még vár valakit.
Jó a közlekedés, az egész kalandtúra két óra alatt lement, fene gondolta volna.

Fotó, zene, pláne videó ezúttal nincs. Most csak én vagyok.