Nem birok megülni. Se egy színházi, koncert-vagy mozielőadás erejéig sem, és könyvet, ha előveszek néha, akkor is több nekifutásból olvasom, az onlájn sajtógyár termékeiből pedig csak a legfeljebb két-három oldalasakat. A zene a kivétel, egy-egy dallal félnapokat is piszmogok, mire az a "fogjuk rá!" állapotba kerül.
Aztán megtört a csend. Volt munkahelyem, a helyi műv.ház szinház-technikusát kellett két nagyrendezvényen helyettesítsem, négy és fél évvel azután, hogy elhagytam őket, és fejemben a rendszer működtetéséhez szükséges ismeretekből is valamennyit. Két, egyenként félórás reconnaissance, egy csomó "jé, tényleg! és aha, emlékszem"-mel fűszerezve, hogy a sok színpadi szereplővel teletűzdelt szombati cigánybál és a vasárnapi Zoltán Erika féle öt, egyenként másfél órás részből álló táncos-zenés vizsgabemutató zökkenő mentesen peregjen le úgy a hang, mint a színpadvilágosítás tekintetében.
Túl vagyunk mindkettőn, szerencsére a legkisebb zökkenők nélkül, amihez kellett az előkészületekben és a lebonyolításban résztvevők profizmusa is. Azért már főállásban, nap mint nap nem tudnám csinálni. Az állandó, erős figyelem-koncentráció, a bármikor, bárhonnan előbukkanó hiba lehetősége nem jó érzés, ellentétben azzal a tudattal, hogy még képes és alkalmas vagyok hasznos munkavégzésre no, meg a volt kollégákkal is épp oly jó a viszonyom, mint volt, miközben ők belső háborúkat vívnak egymásért és egymás ellen.
Kellemes karácsonyt, hanukát minden Kedves Erre Tévedőnek!
