Már nyílnak emitten a téli virágok...

/Megjegyezném: a képekre történő rákattintás amazok jelentős megnövekedésével jár. Hja, így könnyű..../


Kezdjük mindjárt vele. Utoljára idén tavasszal futottunk össze a régi lakásunk hátsó kertjében. Rengetegen voltak és sokáig álltak a vártán, most meg itt van ez a pöttöm, szegény kis árva az előtér betonjába szorulva. Elnézhette a naptárt, csak úgy, mint a fölöttünk való, hiszen még mindig húsz fok felé tornászik a higany, (de lehet, hogy alkohol).

Ez még úgy rendben is volna, a pitypangnak mindent szabad, de....

Látogatót fogadni ily késői órán mégiscsak nem ildomos.

A nagy túlélő, aki a legalacsonyabbra eresztett fűnyírópengével is farkasszemet néz, és aki, alig, hogy elzúg a gép felette, máris szirmot bont, csúfondárosan.

Azért lassan csak hűvösödik, összebújnak a gombák is, ennivaló kis jószágok.... 

Kertásás, fűnyírás, kamion-áradat

Ünnep utáni nap egész délelőtt özönlöttek Románia felől a szállítójárművek, a torlódás vélhetően a harcászati akciónappá átrajzolt ellenzék-forradalmi ünnepünk miatt jöhetett létre, nyilván kellettek a szabad utak a határon túli feltarisznyázott brekeke-aktivistáknak. No, ezt csak úgy gondolom,  gondoltam kertásás közben. Erről is úgy véltem, ennyi elég kell, hogy legyen, hisz már jó 160 négyzetméter, majdnem duplája a törökbálinti közös-udvari kertrészemnek. Most meg, mint egy elfajzott Mé-szaros Lőrinc, nézegetem, hogy csak kéne még egy sávocskát hozzácsapni, ha már így megbirtokolódott ez a szép nagy ugar. Pláne, hogy saját pénzen, ugye.

Gábor, a volt tulajnéni  fia mosolygott, na, a fűnyírást megúsztad idénre! Az meg nő, mint a gomba, van, ahol jóval bokán fölül ér, közben a lomb is erősen nekilátott a faelhagyásnak, így hát fűnyírás, nincs mese. Villanyos, puttony nélkül, jó az a fű ott, ahol van.

Most, az utolsó menetnél már kevesebb a földbe telepített tetőcserép, pala és téglatörmelék, viszont előkerült egy gyönyörű, formás traktoralkatrész "aki" miatt szegény sokat próbált ásómnak támadt némi halálfélelme. Na, ezért is kéne még szurkodni a vasat, ki tudja, merre, merre visz a fémkereső a göröngyös úton, ahogy a nóta és Fritz Tamás mondják.

A képek, tíz darab, de ne add fel!

Hullasárga

Van, aki sepregeti, akad, aki erre a célra tudományos alapossággal kifejlesztett gereblyével s akad, mint a 'Bálinti plébános, aki tűzpiros, a Messerschmittek hangját formázó benzinmotoros szörnnyel veszi fel a harcot az elmúlás sokszínű, mindent elborító áradatával. Akad olyan is, aki csak járkál benne, rugdossa élvezettel a szemgyönyörködtető levélhalmokat, hálás téma ez a fotósoknak, továbbá igazi megmérettetés a Nemzeti Köztisztálkodás Hivatalának, merthogy kell legyen ilyen is. Az aztán a legritkább eset, hogy komponistát, kicsit, vagy nagyobbat  ihletne meg a lombhullás. Az emlékezetes Les feuilles mortes /Hulló falevél/ óta várja a sanzon-kedvelők miriádja, hogy az ősz eme újra és újra érkező csodája dalba szökkenjen, újabb arcát mutatva meg a természet és a ma embere  visszafordíthatatlanul lelombozó  kapcsolatának.
A melódia, melyre új textúrát formáztam, gyárilag is erről szólt, csak más korban, másképp, jámbor áhítattal átitatva, a mögötte rejlő lehetőségeket nagy elődök, Hofi & Koós már valamelyest kiaknázták, de az számomra is maradt még egy keskeny sáv.

 https://soundcloud.com/mikipapa45/hullas-rga

Légifolyosó csúcsidőben.

Ingerszegény a lakókörnyezet, panaszkodom néha, fotózni is alig van mit. Nekem térkép e táj, pont olyan lapos, sárga és zöld színek dominanciájával így, lombhulláskor színesedik be kissé, s a tavasz mit hoz, majd meglátjuk. A távoli gyümölcsfáktól épp, csak megtördelt horizont alkonyatkor azért mégiscsak olyan látványt ad, melyben eddig nem emlékszem, hogy mindenkori otthonom kertjéből nézve valaha is részem lett volna.
Az alkonyat itt olyan, mint a kaleidoszkóp, nem csak naponta, de percről percre is változik, alig kell mozdítanom az idő kerekén s máris minden odébb csúszott, színek, árnyak újra osztva, szélsebes kártyaparti, a sötétedéssel, hipp-hopp, vége.
Légifolyosó, meglehetős forgalommal, bár a gépeket alig, a hangjukat egyáltalán, a jövés-menést kondenzcsíkok jelzik, hol több, hol kevesebb. Ma este valamiért igen nagy a lótás-futás mindkét irányba, valódi felhő szinte sehol, csak a keresztül kasul sodródó fehér csíkok, melyek lassan leereszkedve lopják be magukat az amúgy is 'útálatosan' túlszaporodott ember s valamennyi élő szervezet tüdejébe. Az ember legyőzi a természetet, vele, korántsem indirekt módon saját magát is, a végén csak egy maradhat, idézve a bárgyúcska filmsorozat "alapeszméjét", bár ez a bárgyúság életünk minden síkján beterít, akár az égből jövő üzemanyagszármazék, melyről hozzáértők meggyőzően sulykolják, az csak vízpára. Az hát, Fukusimánál is csak épp, hogy csepeg.
Azért a képek szépek, bármi is történik eközben odafent.