2011. december 24.

Valami mindig történik velem

Ezekkel a szavakkal kezdtem legutóbbi bejegyzésem, de a sorsnak elég volt ennyi, hogy leállítsa a köröttem zajló történéseket. Csend lett, gyanús csend. Egy darabig hátradőlve élveztem, aztán lassan elkezdett zavarni a mozdulatlanság, a bezártság és az átmeneti, de annál szokatlanabb program-hiány.
Nem birok megülni. Se egy színházi, koncert-vagy mozielőadás erejéig sem, és könyvet, ha előveszek néha, akkor is több nekifutásból olvasom, az onlájn sajtógyár termékeiből pedig csak a legfeljebb két-három oldalasakat. A zene a kivétel, egy-egy dallal félnapokat is piszmogok, mire az a "fogjuk rá!" állapotba kerül.

     Aztán megtört a csend. Volt munkahelyem, a helyi műv.ház szinház-technikusát kellett két nagyrendezvényen helyettesítsem, négy és fél évvel azután, hogy elhagytam őket, és fejemben a rendszer működtetéséhez szükséges ismeretekből is valamennyit. Két, egyenként félórás reconnaissance, egy csomó "jé, tényleg! és aha, emlékszem"-mel fűszerezve, hogy a sok színpadi szereplővel teletűzdelt szombati cigánybál és a vasárnapi Zoltán Erika féle öt, egyenként másfél órás részből álló táncos-zenés vizsgabemutató zökkenő mentesen peregjen le úgy a hang, mint a színpadvilágosítás tekintetében.

Túl vagyunk mindkettőn, szerencsére a legkisebb zökkenők nélkül, amihez kellett az előkészületekben és a lebonyolításban résztvevők profizmusa is. Azért már főállásban, nap mint nap nem tudnám csinálni. Az állandó, erős figyelem-koncentráció, a bármikor, bárhonnan előbukkanó hiba lehetősége nem jó érzés, ellentétben azzal a tudattal, hogy még képes és alkalmas vagyok hasznos munkavégzésre no, meg a volt kollégákkal is épp oly jó a viszonyom, mint volt, miközben ők belső háborúkat vívnak egymásért és egymás ellen.

Kellemes karácsonyt, hanukát minden Kedves Erre Tévedőnek!

2011. december 23.

Lubick

Tegnap lubickoltunk egyet régi barátommal törzshelyemen, az agárdi termálfürdőben, ahol most nagy felújítás zajlik. Vélhetően valami szabadtéri élményfürdő lesz az, amiből most még csak betonoszlopok látszanak.




2011. december 5.

Új lakó

Valami mindig történik velem, és szerencsére mostanában csak kellemes dolgok, események.
Most éppen egy kedves, fiatal és igen tehetséges zenész barátomat sodorta utamba - ki tudja hányadszor - a sors. Igaz, ők többnyire akkor jelentkeznek, mikor a zenélés műszaki vonulatának egyik-másik magasabb, megmászhatatlan oromzatán akadnak el. Én meg, akit ebből a körből rengetegen ismernek, boldogan segítek, jajdejó, szükség van rám, hát perszehogy.
Hangrögzítő kellett neki, de azonnal. Meg is vette a lehető legbonyolultabbat, amit homestudio-célra valaha is gyártottak, s majd ezután döbbent rá, hogy bizony, ez nem egy kazettás magnó.
Miki bácsi, segítesz? Vagy inkább nem cserélünk? A tiéd az sokkal egyszerűbb - próbálkozott a legény, míg megegyeztünk, hogy próbaképp odaadjuk egymásnak a rekordereinket, aztán meglátjuk.
Másfél napnyi ismerkedés után idáig jutottam az ezergombos jószággal, egy hevenyészve, elsőre följátszott dallal, az az érzésem, - a dalcím is utal rá - ki tudnék jönni ezzel a szerkezettel, sokoldalúbb, okosabb a másiknál. Csináltam hát sebtiben egy próbafelvételt, abból egy videót, benne a kisszobám képeivel.


video

2011. november 20.

Oldbojsz

Ahogy már említettem, ismeretségek láncolatán keresztül belesodródtam egy eddig ismeretlen, feltörekvő zenei formációba. A többiek is majdnem korombéliek. Megjegyzem, lassan, ha ez így folytatódik, mindenkinél idősebb leszek, ami persze határozott önbizalmat ád, mellette rangot, megbecsülést. Miként most is. Bizonyos tisztelet övez a formáción belül, kis sütkérezés a borongós novemberben . A többiek, - útmérnökök ketten, meg egy onlájnáruházas - lelkes amatőrök, a zenélést még egymáshoz képest is eltérő minőségben, de, mint mondtam, igen nagy szeretettel gyakorolják és kedvesek, társaságnak meg kiválóak.
Zenélgetünk, csak úgy, magunknak, kottából, ami kiegyenlíti a különböző sebesség-fokozatokat, és áthidalja az "ismered? - nem ismered?" kérdéskört is egyúttal.
Szegény basszusgitáromra is ráfért egy kis szórakozás, szegény hosszú ideje pihent a kemény tokban, szekrény tetején, pedig ennél sokkal jobb sorsra érdemes, gyönyörű hangú és küllemű, nagy becsben tartott hangszer.
Az már most biztos, hogy eme tevékenységemet nem fogom se hang-, se videofelvételekkel illusztrálni, tovább rombolandó amúgy is gyenge lábakon álló bloggeri presztizsemet, de szavam adom rá, hogy emiatt  senki nem veszít semmit.
Kedvencemről azonban egy frissen készült, még szinte meleg pillanatkép, amint épp szundikál:

2011. november 18.

Kerekerdő

A késő őszi - fizikai és az agytevékenységgel kapcsolatos - mozgáshiányos időszakot kompenzálandó rendszeres napi hegymászásba fogtam. Mit is tehetnék? A kert felásva, humán kapcsolataim felesleges része felszántva, marad hát a reggelenkénti, szűk, de kiváló baráti körben zajló test-és léleképítés. Körbevesz minket a dombság, benne jól kitaposott erdei úthálózat a fákon a festett, alant pedig a lovak által elhelyezett eligazító jelekkel. Átlag egy óra út, közben beszélgetés, vagy csend. Utóbbi nem téma-hiánynak, inkább az erőteljesebb kaptatóknak tudható be, dönteni kell, vagy beszélsz, vagy lélegzel. Most még maradnék az utóbbinál, ha nem probléma.

/ Van egy nagy erdőjáró elődöm, mintegy elrettentő példájaként a kétségbeejtően stílustalan és tolakodó magamutogatásnak, ez a figura szegte kedvem valaha jobb napokat látott közösségi oldalak látogatásától is voltaképp. Talán itt békén hagy. /

Kerülöm tehát a görcsös én-fotózást, pedig milyen fanyar & groteszk, mikor az ember fényképezés közben fotózza le magát, amint éppen magát fényképezi. Eddig világos, gondolom, viszont nagy elégedettséggel lapozom végig az itt készült fotóimat ráérős óráimban, merthogy leginkább ilyen óráim vannak, no, meg pár gitáróra gyerekeknek. :)

Ezúttal a Picasa kép-albumomba hívom meg a Kedves Látogatót, hangulatos képekkel a januári erdőből.

https://picasaweb.google.com/kurtimiki/Balintie...-

Kattint a linkre!

2011. november 3.

Újraélesztés

Furcsa egy év ez az idei. Sorra csukom be a kapukat, néhány marad csak nyitva, olyanok, ahol nagy jövés-menés amúgy sincs. Megterveztem, igen, hogy ezt-azt abbahagyok, vagy félreteszek, miután az ingerelhetőségem érezhetően nőtt, akár csak tévézés, hírolvasás, közösségi oldalakon zajló bizonytalan tiblábolásaim során. Egyszer csak nagy lett a csönd. Na, marha, ezt akartad, kérdez(het)tem (volna) magamtól!?
Nem, nem pontosan ezt. Mostanra érett be nagyjából, hogy mi is a baj. Alig tucat éve költöztünk ide, Törökbálintra, a beilleszkedés - úgy az egzisztenciális, mint a kulturális - gyorsan lezajlott, hamar kikapartam magamnak pár szerény cseppet a helyi vérözönből. Mára mindez értékét vesztette és nem érzem úgy, hogy ebben életkoromnak szerepe volna. Sőt. Meguntam, s nem csak én, életem párja is megunta ezt a települést, amelyet súlyosan megtépázott a városhoz való közelség, a viszonylagos bőséghez való ostoba, kapzsi - és kitapinthatóan korrupt - viszony, a mindent belengő, még csak kispolgárinak sem értékelhető kisszerűség. Adni szeretnék, de nincs, alig van kinek. Gondolatokat, zenét, technikai, szakmai ismereteket a manuális munka világából, de most be kell érjem pár zenész-csemetével, pár közeli s valamivel több, az onlájn világba szétszórt baráttal.
Nézegetem az ingatlanpiaci hirdetéseket, talán túl sokat is. A számunkra elérhető választék nem túl színes, de már tudom, tudjuk, mit akarunk és ez némi biztonságot ad. Van még szűk egy esztendőnk, hogy elinduljunk. Az irány nagy vonalakban adott, hirdetjük a kis takaros bálinti otthonunkat, próbálkozunk.

Addig meg ott a kert, és a mindenféle házimunka. Most éppen a videokamerám döntött úgy, hogy többé nem tölti fel az akkumulátorát. Csináltam hát egyet, kifogástalanul működik és még a tetejébe egy igazán tetszetős, egyedi darab. Itt van, ni:

Kitalálós kérdés: Vajon mi célt szolgált eredetileg az a fehér doboz, melybe a töltő-elektronika került?
/ A nyertes miki-kitűzőt kap!!! /

2011. szeptember 9.

A hiúság vására

Egy barátomtól tudom, hogy derék dolog dió nagyságú görögdinnyét termeszteni, ám a tálentom az, melynek a véka alá való sunnyasztásának elkövetése ezzel a tevékenységgel korántsem kompenzálható. Jól van hát, láss csodát, bloggerek népe.
Minthogy a tálentom mibenléte az említett úr által körül nem íratott, magam választok. Ezúttal hiúságomnak a már Thackeray által is megénekelt vásárán nem a lesajnált mikrodinnye, hanem a kiskert egyéb szülöttjei képezik tárgyát. Merthogy ezekre én igen hiú vagyok.
Paradicsom, paprika, málna és egy gyönyörűséges-szép zöld hernyó bal-, illetve jobb oldali beállítottsággal, kinek-kinek szája íze szerint.












2011. szeptember 4.

Újra itthon

Picinek ez nagyobb öröm, mint nekem. Utál autózni, tűri kénytelen-kelletlen ezt a minden évben ismétlődő, számára igen hosszú utat. A helyszín mindig ugyanaz, Gunaras, mindössze a szálláshelyek változnak, de ő mindenütt azonnal beilleszkedik, megérti és elfogadja az íratlan szabályokat. Itt a házak közt jobbára valami sövényféle jelképezi csupán a kerítést, az utcafront felől is ritka a derék-magasságot meghaladó. Egy-két állandó lakót kivéve  mindenki csak nyáron, és csak pihenni jár ide.

Csend, csend, csend, ez az, ami az otthonunkban - amely egy több családos közös udvar,   - egyre jobban hiányzik. Sok lett itt a gyerek, életvitelbéli sajátságainkban mutatkozó eltérések is kezdenek mind jobban megmutatkozni. El kéne menni. Úgy tizenharmadik éve lakunk itt, azalatt megnövekedett a forgalom, a zaj és lassan kopni látszik a türelem. Most még érzek magamban annyi fizikai erőt, hogy egy költözést, a vele járó mindenféle teendőkkel együtt végig tudjak csinálni. Vagy most, vagy már soha.

Picinek könnyű. Gyerek, felnőtt, mindenki imádja, nincs benne ellenérzés senki iránt mentálhigiénés problémáik okán, alig győzi a simiket, becézgetéseket bezsebelni.

Egy évünk van minderre, addigra anya is nyugdíjas lehet. Ingatlan eladás és vétel, netán csere - (előbbi a nehezebb, bár igen jó helyen lakunk, itt aztán tényleg minden van, még munkalehetőségek is), majd a batyuzás, és az új fészek életre keltése.

Nyaraltunk

Se hideg, se meleg medencék

Az új szálloda
A kör közepén..
Csak úszóknak

Tópart



A csónakázótó

Lángos, ...
a határ                                                                                       
                                          
                                                                                                  


                                                                                                                                                                                                                                                                                                 
                
                                                                                          
  
                                         

Az étterem terasza


                                                               a főucca


2011. augusztus 22.

Nyárvégi hajrá!

Isten áldása ez a fúrt kút, mázlink volt, hogy első kísérletre eret fogtunk, így, ha szerényen is, de a locsoláshoz szükséges vízmennyiség biztosított, és után-tisztítani sem kell, amint az a rendszeres mélységmérésekből kiderült.
A végjátékhoz közeledünk, mára a fél konyhakert kiürült, a megmaradottak viszont igen szomjas népség, de vigyázunk rájuk. Az újra ránk  tört kánikula még Picinek is sok volt, hívtuk is a fodrásznénit, aki egy füst alatt Mollyt, Pici új barátnőjét is meghámozta. Szokatlan látvány egy kopasz sicu, de a két kis csupasz négylábú együtt meg pláne roppant aranyos.

Néhány kép, meg egy videó a kopaszkutyákról:


Pici az új napozóját próbálgatja
A dolgok jelen állása szerint ez lenne a teljes padlizsán-hozam. Beosztjuk.
Nem akarok dicsekedni. De tényleg!
Színtelen, szagtalan, ízetlen, mégis esszük. Ki érti ezt?
Fel, vörösök...
Fogason függ, rozsda (se) marja...
UFO-leszálló 
A légi deszant
....civilben.
Nem forog ez már semerre, de a cinkék, rozsdafarkúak imádják.

Na, most mi van?

Inkább megszokásból járok fotózgatni a helyi rendezvényekre, összefutni volt kollégákkal, sok kedves és kedvesnek látszó ismerőssel a nagybötűs közéletből, önjelölt meg valódi művészekkel - és még sokan mások, hosszú a stáblista.
A fényképezés ürügy, hogy függetlenedjem a protokolltól, csúnya visszaélés ez a közbizalommal, hisz errefelé egyebek közt, mint a balliberális sajtó pimaszkodó, éles nyelvű, örökké zsémbes "megmondó-emberét ismernek, dacára, hogy  tavasz óta egy írott sor se hagyta el a lelkemet. Nekünk, néhányunknak Himnusz, Szózat, lelkipásztori igehirdetés alatt is "szabad" föl-alá mászkálni, renitens módon, odahajolós sugdolózással megnevettetni a gyanútlan mellettem állót, vagy elkapni a véletlen sodrában egymás mellé rendeződő politikai ellenfeleket, a kínszenvedést sugárzó arcú polgármestert, az idők kezdete óta változatlan összetételű ünneplő rohambrigád monoton beidegzett gesztusait. Külön kaland a koszorúzás, szerencsétlenkedések kimeríthetetlen forrása ez, kistelepülési rangok viselői próbálnak ilyenkor pátoszba görcsölődni, fejet hajtani a  - most hirtelen én se tudom, nemzeti 'nagylétünk' melyik legfrissebben legitimált emléke előtt, miközben, augusztus 20 lévén éppen, a Szent István szobor mellett ropogósra szikkad a már amúgy is két napos, Erdélyből ide transzportált, enyhén szénné égett 'lágykenyér.' Azért idén mindent vitt, ahogy a tisztelt gyülekezet igehirdetésének végén megtapsolta a katolikus lelkipásztort. Isteni szerencse, hogy a "vissza, vissza" csatakiáltás ezúttal kimaradt a liturgiában szemlátomást járatlan ünneplők eszköztárából.
Jelentős archívumom gyűlt össze az évek során, melynek javát a mostanra igencsak megcsöndesedett helyi lap Képgalériájában láthatja, aki erre jár. Ez is megállt, pedig folytatnom kellene, addig legalább, míg a szalaiannamáriás riadalom elültével az ijedősebb írástudók vissza nem merészkednek a kisváros kiürült lapjába, annál is inkább, mert a technikai háttérmunka színvonala még így, tartalom-szegényen is kiváló.

"Na, most mi van?!" - kérdeztem a címben. Mutatom máris:
Nem ismerős itt valaki?
Mindig ugyanúgy...
és ugyanazok,


...és ugyanakkor.
Elég unalmas.