A vonat nem vár!

        A vonat nem vár, inkább el sem indul, várjon az utas, illetve, aki ezt a nagy felelősséggel és kockázatvállalással járó rangot el kívánja nyerni, ami szerint ő egy utas, aki ezáltal a MÁV kedvezményezettje.

       Két órára volt hivatalom megjelenni a DK békéscsabai irodájában, ahol a helyi sajtó érdeklődésének  ellenállni nem bírván ejtettem volna néhány mondatot az UPC kábelszolgáltatónál tapasztalt, bizonnyal nem csak az én lelkemnek fájó lépésről, ám a vonat nem jött. Fél órás fel-alá séta a peronon, ernyő alatt a szemerkélő esőben, az utastájékoztatónak is más dolga akadhatott, mint a gyárilag megszabott, ám mindezt korrigálandó, mikor már beért a vonat, azt bemondta. Így kell ezt.

        Á. Gy. elnök úr épp az utolsó, e témában megfogalmazott vélemény-mondatánál járt, mikor beértem. A csupa, örvendetesen fiatal sajtómunkás lesújtó tekintetétől kísérve belopakodtam az ajtón, halk bocsánatot rebegve.

Valahogy azért ki kell beszéljem magamból a történetet, erre való a blog.

      Alig több, mint két éve költöztünk ide, s mint inform.-függő embernek, első beruházásunk a hálóra akaszkodás volt. Tűrhető tempójú net, vonalas teló, harminc-valahány csatorna, jó lesz az, egyeztünk meg a hitvessel.

        A  fő nyelvek mindegyikében van némi jártasságom, örömmel láttam, hogy a két román nyelvű csatorna, ami a pakkban volt, kellemes eszköz lesz pl. az angol feliratos "nézve"tanuláshoz. Ugyanakkor ott voltak (csak voltak...) a fantasztikus népzenei műsorok efféle ínyencségekhez nem szokott füleim nagy örömére.

         Régóta gyaníthattuk, hogy a magát tréfásan "közszolgálati"-ként megnevezni nem átalló csatornakínálat tovább bővül, nyilván hátrébb, vagy egyenest a földre tolva az addig ott működő csatornákat. Úgy is lett! Mint a mesében, csak itt a farkas zabálja föl az összes Piroskát, nagyanyástul.

      Nem tudom, nem jártam utána, érint-e rajtunk, kétegyháziakon kívül más településeket is ez a kulturális tatárjárás, jött-e "Delete!" parancs fentről.
      És mert-e, akart-e bármely, az ügyben rálátással, jogokkal bíró intézmény tiltakozni, akár véleményt mondani, vagy ez ügyben is a kockázatminimalizáló "fidesz által támogatotti" státusz biztonságosnak gondolt melege maradt az egyetlen választható opció? Nem tudjuk, s úgy tűnik, sokakat nem is érdekel.

         Márki Sándor kétnyelvű iskola. Meg a román anyanyelvű, zömmel idősebb, az anyanyelvet művelő, a fiataloknak átadni még képes korosztály, és a néma román Nagykövetség. Lehet, hogy nem is tudnak róla? És, ha tudnak, vajon létezik-e olyan fórum, interaktív felület, ahol ennek a fű alatt lebonyolított műveletnek a kivitelezői és sértett alanyai párbeszédet kezdhetnének?

No reply, ahogy a Beatles énekelte hajdan.

Román, magyar jó barát

               Román, magyar jó barát. (Még az UPC-n is.)

        Két éve, hogy itt élünk. Egyéb elvégezni valóim közt amatőr szociológusként mostanra megpróbáltam feltárni, mit is jelent a minden-napokban olyan közösségben élni, melyben a nyelvi, szokásjogi és a szülőhaza anyanemzethez való kötődésének bonyolult szövevénye szorítja olykor korlátok közé s kényszeríti érzelmi döntésekre az itt élőket.

       Magyar, román, cigány, ez a három meghatározó itteni népcsoport, melyből ki-ki a maga módján határozza meg nemzeti, nyelvi, kulturális identitását. Az első kettő államalapítói jogon is, mely körülménynek hátrányai vannak azon esetekben, mikor az egyik népcsoport a másik állam földrajzi határain belül talált magának otthont, vagy épp ellenkezőleg, mikor e határok változása fosztotta meg otthonától. Mindkét esetben közös a felelőssége a befogadó és az anyaországoknak is az elszakadtak állampolgári közérzete, nyelve, kultúrája és általában azok mindennapi boldogulása kapcsán is, és ehhez ma már elengedhetetlen a határokon átívelő kommunikáció, rádió-és televíziós csatornák, több nyelvű hírportálok kötelező biztosítása is.

Nálunk ez nem így van. Épül az online szögesdrót.

       A magyar nemzetiségpolitikáról sok jót mondani nem lehet, egyetlen funkciója van, a szavazat-maximalizálás, humán értékek nem érdeklik, közösségformálás, hagyományőrzés, építészeti kultúra, semmi, a hűbérrendszer nem tűri az értelmiséget, mára látjuk ennek „eredményeit” is a jogrendszer egész területén.

       Kétegyházán mostanáig a helyi UPC kábelhálózatán működött, közmegelégedésre a román anyanyelvűek, a színes nemzetiségi kultúrát kedvelők körében egyaránt kedvelt két csatorna, amely mostanra minden előzetes bejelentés, tájékoztatás nélkül megszűnt. Átvéve azt a stílust, mely a kormánytévék erőszakos nyomulásával való összesimulást sugallja, és azt, hogy ettől a szolgáltatótól túl sok jót ne várjunk, érdemi kapcsolatot a felhasználókkal - a havi pénzbeszedésen túl.

       Több helyi közösség is megmozdulhatott volna már, az érintett alapfokú oktatási intézmény, az Önkormányzat, a különböző egyesületek, és félő, hogy a román nagykövetségig sem jutott el ennek a kulturális és politikai fosztogatásnak a híre.

      Azt már megtapasztalhattuk, milyen ostobán tudnak viselkedni civil szervezetek, mikor pártok jó szándékú humanitárius akciót kell, hogy kezeljék.

     Vajon akad-e egyesület, civil közösség, amely lépéseket kezdeményezne ennek a durva beavatkozásnak a jóvá tételére?

Ha nem, akkor talán elnézi mindenki a Demokratikus Koalíció helyi szervezetének, hogy ez ügyben, ily módon elsőként, s talán nem egyedül emelt szót!

Kürti Miklós

Nagy levegőt, aztán hajrá!

     

        Második nekifutás ez a mostani, mely, a távoli ősidőkben létrehozott, majd a mindenféle viszontagságaim okán párna alá rejtett blogom újra-élesztését célozza.

        Kerek két esztendeje, hogy Kétegyháza hivatalos, bejegyzett állampolgárai lettünk, papa, mama és Pici, a megfélemlíthetetlen házőrző. Ez idő alatt kibontakoztak, szinte a semmiből barátságok, ismeretségek, gyűlt sok apró emlék, segítő gesztusok és meleg szavak és leszűrhető valamiféle összegzés is: helyes, szerencsés választás volt ez a visszatekintve igen vakmerő, lassú felindulásból elkövetett lakóhely-csere.

        Hosszú évek során kialakult kapcsolatrendszerünk arra érdemes része, hála a közösségi oldalaknak, megmaradt, lassan kialakult a helyi háló, mellette pedig egy, az előző lakhelyünkön soha nem tapasztalt szociális gondozó rendszer, melynek kiválóságát csak azok értékelik igazán, akik ezt a - helyben igen erős - baráti, ismerősi, rokoni szövevények eredményezte összetartást mindeddig nem tapasztalhatták.

         Az ú.n. "átlagpolgár" által érzékelhető politikai közélet állóvizébe repíteni szánt kis kavicsok szervezett dobálásához is megleltem a társakat, most úgy tűnik, amíg a fizikai és szellemi egészségemet óvó beépített rendszergazda le nem tilt, ebben a közösségben akad tán, aki hasznomat látni fogja, főként, ahogy eddig is, helyi és tágabb onlájn kommunikációs felületeken.

Van mit, van miről, s remélem, egyre többeknek.

Folyt. köv.!

Kisvárosi csendélet lomtalanítással.

Szinyei-Merse ezt nem élhette meg. A pazar forma-és színvilág, mely a modernkori kisváros, Törökbálint főutcáján elénk tárul, bizonnyal őt is megihlette volna, ahogy az én kezem is megremeg, mikor a fotókat nézve írom e szomorkás, a távolba veszett otthon után sóvárgó jegyzetet.

Itt éltünk, több, mint másfél évtizedig, a település központjában, ahol legtöbb porta két, három, de gyakran ennél is több családnak adott otthont. Szűk, többé-kevésbé ápolt, gondozott kertek s a múló évek során egyre inkább lazuló szövetű, beilleszkedésre, alkalmazkodásra csak nehezen kapható új lakóközösségek, ez maradt meg, mint összbenyomás.

Itt is, mint legtöbb helyen, az évi lomtalanítás a tavasz derekán zajlott, a megszaporodott és barbár zsigulis lomizók miatt egyre szigorúbb, ám betarthatatlan feltételekkel, mint a "kirakni csak előző este, elvinni tilos, turkálni, szétdobálni, összetörni ugyancsak tilos" típusú, polgármesteri tekintéllyel (sic!) nyomatékosított doktrínák, bele minden postaládába.
Már napokkal előbb kezdődött a kihelyezés, a ki tudja, honnan érkezett "vállalkozói kör" pedig jól szervezetten foglalta le, ki - ki a maga által időben megkaparintott lomhegyet, a népes család egyik tagját állítva őrszemként a zsákmány mellé, míg a többiek a kerítésen át érdeklődtek a  "van-e még vas, bácsi ? " összetételű bonyolult mondat-szövevénnyel.

Helyi sajtósként a fotózás rendszeres és mindennapos tevékenységeim közé tartozott, ám  az esemény képi rögzítése rendre kimaradt az aktuális hírek, események látvány-elemei közül, azon egyszerű oknál fogva, hogy azt, ami, és ahogy zajlott a lomtalanítások kapcsán, úgy "cakkumpakk" minden törökbálinti helyett és nevében szégyelltem. Csupán utóbb, elköltözésünk előtt gondoltam úgy, hogy elhozok magammal emlékbe egy kis szennyet is a majdani összehasonlítás végett, s mint most kiderült, ez jó döntés volt.

Lomtalanítás, Kétegyháza, 2014.
Előző este. Kis halmocskák, rendezetten elhelyezve az út szélén, sehol egy lélek, aki turkál, szétdobál, csak a megszokott csend mindenütt. Az egész művelet szinte észrevehetetlen.

A lomtalanítás napja: Hajnalban, ahogy jelezték, csendben, gyorsan, poszemnyi hulladékot, szemetet nem hagyva suhant át az autó azon helyen, ahol élünk, s melynek háborgó múltját a régiek máig szívesen emlegetik.

Igaz, itt öröktől a föld, az otthon, a táj iránti vozódás tartja életben a lelkeket, ide a gólyák, a fecskék is bizalommal térnek haza újra, meg újra, mióta világ a világ.

Táj csata előtt, közben s után:

Kelet-Magyarországi Mezőgazdasági Krónika, képekben.

Csak így, szerényen, ahogy az elvárható.

Hónapok óta érintetlen blogom nyílik meg újra. Röstelkedve nézem, tartós távollétem alatt is hányan, hányszor kattintottak erre a blogra, hátha történik valami szórakoztató, érdekes esemény új lakóhelyünkön. 

Most háromnegyed éve, hogy beköltöztünk, ezalatt megsokasodtak az ismeretségek, kapcsolatok, tapasztalatok gyűlnek, ivódik be a fejünkbe az itteni szokások, elvárások kusza szövedéke, próbáljuk átlátni a "mindenki ismer mindenkit & mindenki rokona - majdnem - mindenkinek" bonyolult rendszerét. 

A nagy nyilvánosságnak szánt 'műsor-anyag' hangsúlyos része a génjeim mélyéről előtörő földműves-mivoltom fejlődési szakaszainak szemérmetlen kiteregetése. Nem győzök betelni a ténnyel, hogy sok - sok év után újra saját, művelésre alkalmas földdarab birtokosa lettem, bárha a birtok  teljes leigázása annak nagysága - s nem kevésbé saját vénségem miatt - már nem fog megvalósulni, ha csak a kaszálást is be nem számítjuk a földművelési ágazatok közé. 

Az alábbi fotók a tegnapi, május elejei állapotokat tükrözik. Ezúttal a felvonulás fűnyíró gereblye és egyéb kerti szerszámok társaságában zajlott, az eredmények talán érzékelhetőek a fotókon. 

Virágnevelde

   

Meggy-és ringló

Krumpli, zöldbab, hátul a kaszáló

Rámászott a borsó a sárgarépára.

Minden nap esik, hol több, hol kevesebb. Ma kevesebb.

Ha baj nem éri, rengeteg ringló és szilva lesz az idén.

Sokat esik, így még egy sávot fölástam a napokban, elől már cukkini várja, hogy előbújhasson.

Töltögetünk, töltögetünk? A borsó meg fekszik el ?!

Cseripaprika. Most kapaszkodik.

Csak dörgött, aztán csend.

Lugas. Egyik kezemben a "Hogyan metsszünk?", másikban a gyilok.

Amerre lépek, százszorszép terem.

Egy-két nap, és az akácfák is kivirágzanak.

Hogyan gondozzuk konyhakertünket szilveszterkor?

Szűzföld, ásva talán még sohasem volt. Én mégis megpróbáltam, na, nem az egészet, az még traktorral is sok, nem beszélve az azt követő folyamatos gondozásról. Mindössze egy jókora darabot, melynek ásott, fúrt kút híján a locsolása sem reménytelen. Változatos, akár pár méterenként is más a talajminőség, a puha, fekete humusztól a szürke agyagig. Utóbbiba rengeteg, régi fűnyírásokból felgyülemlett komposztot, kaszált szénát forgattam be az ásás során, de ennek látszatja nem sok van. Néhol, mintha fel nem is ástam volna, sarjad a fű, ahogy az már december végén magától értetődő és világít a csontkeményre szikkadt agyag, meglehetős csúfondárosan, de már nem sokáig. Sok esztendeje hozzám szokott kapámmal - persze, hogy óév utolsó napjaiban, a csalogató napfénytől felbiztatva - nekiláttam az ásott buckák szétverésének, a tarack és egyéb zöldek s ravasz gyökérzetek kiselejtezésének, még ma is hullott az ellen, épp a legszívósabbja, de a körkörös letámadás eredményeképp már több, mint fele megtisztult, mint a megtért jobbikos, tudod, a Csanád.
Most már csípked a hideg, nyirkos köd, a kerítésfonaton apró vízcseppek és, nem mellesleg  lefagyott ujjvégeim is jelzik, ezt most abba kéne hagyni.

Hát úgy is lett, itt ülök a jó meleg kisszobámban, anya süt-főz, én meg, sok-sok jó érzéssel a lelkemben minden kedves barátomnak, ismerősömnek, ismeretlen levelezőpartnereimnek

Boldog, vidámságban gazdag Új Évet kívánok.

Ezek voltak a mai napra rendelt kapavágások nyomai. Úgy legyen.

Ott középen, az ott a csontbrigád. Kedvenc kis kapám hősiesen küzd...

A helyzet kilátástalan

Fatüzelésre alkalmas eszközünk ugyan még nincs, de ki tudja, mit hoz a maroknyi végzet?

"Van úgy, hogy az ember olykor visszahúzódik..."

    Van úgy, hogy az ember olykor visszahúzódik abból a virtuális közösségnek nevezett hangyabolyból,  melyet önnön szórakoztatására maga köré húzott és ez akkor válik esedékessé, mikor bármilyen, látszólag érdektelen, mondjuk, éppen egy,  alapvetően a közszórakoztatás részeként kezelendő esemény habjai kezdik elborítani a mindennapok dögunalmát.
    Sorozatos példák során válik nyilvánvalóvá, hogy a bizonyos értelemben akár zeneinek is minősíthető vetélkedők válogatás nélkül  ejtik rabul a társadalom minden általam ismert szegmensének 'tudás'ra éhes polgárait. Ott van a tévé a könyvespolc előtt, utóbbit (jelképesen is) kitakarva lóg bele az életünkbe és csendes, módszeres léptekkel formálja, alakítgatja át, ha tetszik, nullázza le valaha volt, szülőktől, tanítóinktól szerzett értékrendünket. Kialakult egy ezerféle társadalmi környezetből érkezett, de ízlés-és értékvilágát tekintve homogén közösség, amely roppant önérzetes, ha az agysejtjeibe beépült modern kori dogmák bármelyikét bárki is megkérdőjelezni merészeli, ilyenkor gondolkozás és számottevő önkontroll nélkül zúdítja a - főleg a szél-jobb által használt - jelzős szerkezeteket, mint az érvekkel aládúcolt ellenvélemény-nyilvánítás legkarakteresebb eszközét a rémült elkövetőre. Aki pedig mindeddig balgán hitt abban, hogy vannak állandó etikai, meg (juj, mit nem mondok!) morális pillérek, melyeket feladva saját magunkból is kivész valami, az most, a 21. században végletesen és örökre eltévedt. Mások ma a szokások, és, bárhogy is fáj, többé a gyerekeink gyerekeivel mi már szót soha nem érthetünk. A dolgok vállrándításokkal elintézhetőek, legyen az az élet bármely területe, megélhetés, politika, társadalmi, vagy emberi kapcsolatok.

Vagy a pornó.
     

Tavasszal még illatos, mézet adó akácvirág, most meg egy deres, szárazon zörgő hüvely. Csak mondom.