Moha, ilyenkor?

Tavaly, és idén se zöldült be a fák, kivágott törzsek oldala egész nyáron, még a nyirkos, párás ősz sem késztette jobb belátásra a bizonytalankodó északi oldalt.
Most meg, - a fene érti! - egyszerre minden bezöldült, odvas csonkok, öreg tölgyfák megkapták régen vágyott élénkzöld gallérocskáikat, kedvem lenne megcirógatni némelyiket, olyan kedves, bohókás formákban pompáznak a fagypont körüli, hol sáros, hol jeges utak mentén mindenütt. Még gomba is akad, nem is értem, hogy csinálja, elég erős fagyok jártak erre, s lám, itt hetykélkedik ez a kis barna bőrű família, szívósak, napot, hideget, éhezést edzettek, látni rajtuk. A tölgy, főleg az ifjabbja megtartja levelét, nem adja egykönnyen, érezvén, ami itt most szép, az nagyrészt néki köszönhető.

Ott, a palack nyakánál a lyukacska!

Tegnap az erdészek kirakták a madárkaját sok helyen. Ügyes, az alján vágott kis lyukból kell kicsipkedni a szotyit. A jelekből ítélve ez szokott az itt lakó madárkáknak sikerülni.

Az Anna-hegy Mikulás reggelén

Már egy hete csak az Annára gondolok, meg-megállva. Mármint a nevet viselő dombocskára, mely a falut félkaréjban öleli, egy felől védelmet adva, másrészt meleg nyarakon valamelyest a hőséget csillapítva a völgyben lakóknak. Az esős évszak, bár későn köszönt be, mégiscsak megtorpantotta reggeli sétáinkat, melyek vagy itt, vagy a túloldali , kissé kalandosabb útviszonyokkal színezett József-hegyen zajlanak. (Ez utóbbinál a zajlani ige valós értelmet nyer, a mellettünk húzódó M-O sztráda bántó, kellemetlen dübörgése által.)
Favágók, erdei munkások alakítgatják egy ideje a természeti környezetet, nyilván céllal, meg okkal is talán. A beteg, öreg fák, gallyak kivágása, elszállítása erős, nagy járműveket, gépeket igényel, ezek nyomai, most úgy tűnik, tartósan járhatatlanná tették az erdei utakat, így a "majd, ha fagy!" állapotra vártunk megszokott hajnali túráink újra kezdéséhez.
Végre!, de vajon meddig?!

/Na, ezt írd meg, Erdős Virág,
hogyan fagy meg erdő, s virág!"

És a szokásos fotók: