Moha, ilyenkor?

Tavaly, és idén se zöldült be a fák, kivágott törzsek oldala egész nyáron, még a nyirkos, párás ősz sem késztette jobb belátásra a bizonytalankodó északi oldalt.
Most meg, - a fene érti! - egyszerre minden bezöldült, odvas csonkok, öreg tölgyfák megkapták régen vágyott élénkzöld gallérocskáikat, kedvem lenne megcirógatni némelyiket, olyan kedves, bohókás formákban pompáznak a fagypont körüli, hol sáros, hol jeges utak mentén mindenütt. Még gomba is akad, nem is értem, hogy csinálja, elég erős fagyok jártak erre, s lám, itt hetykélkedik ez a kis barna bőrű família, szívósak, napot, hideget, éhezést edzettek, látni rajtuk. A tölgy, főleg az ifjabbja megtartja levelét, nem adja egykönnyen, érezvén, ami itt most szép, az nagyrészt néki köszönhető.

Ott, a palack nyakánál a lyukacska!

Tegnap az erdészek kirakták a madárkaját sok helyen. Ügyes, az alján vágott kis lyukból kell kicsipkedni a szotyit. A jelekből ítélve ez szokott az itt lakó madárkáknak sikerülni.