Karantén

Szokatlanul hosszú ideje küzdök azzal a semmire sem jó szellemi öncsonkítással, amely a környezetemtől való lassú, alig észrevehető elszigetelődésben nyilvánul meg javarészt. Sorra csukom be az ablakokat és más szellőzőnyílásokat, ahol az információk eddig - rendeltetés-szerűen ki-és beáramlottak. Helyi lapba múlt nyár óta egy sort se írtam, helyi blogom, a Grossturblog is némán várja az elmúlást, netán a majdan esedékes feltámadást. A földrajzi dimenziókban mérhető külvilág színei is fakulnak, legalábbis innen nézvést nagyon  úgy tűnik. Hajdan kedves, ám  mostanra végletesen eliszapolódott Nolblogom is pusztulni látszik, ellepve néhány zavaros múltú s jelenű kényszer-skríber által. Mégis, azon néhány jó tollú, merészen kitartó írástudó miatt nézem meg nap, mint nap, akik a reménysugár nekem, miattuk hiszem, hogy talán egyszer mégis, itt, újra, ki tudja.

Emberek közé sem igyekszem olyan nagyon. A helyi közösségek többnyire ideológiailag elkötelezett, az Önkormányzat által kegyelt, annak köldökzsinórján fityegő "pót-cselekvők", melyek - egy - két kivételtől eltekintve ( Cantabile, Kamarakórus...) - említésre méltó értékeket nem hordoznak. Tipikus falusi, némi túlzással kisvárosi attitűd-halmaz, megbocsátható magamutogatási vággyal, s formaruhákba csomagolt, olykor kínosan tartalmatlan produkciókkal. Sajátos és költséges szubkultúra.

Nem divat manap a humán-kultúra értése, szeretete s kivált nem mindennek művelése - sem városon, sem falun. A köztéri szobraink, az újak, meghaladván a mindenféle szentjeink dicsőségére emelt, s faragott objektumokat, a minap (csak fizikai valójában) eltávozott drámaíró eszmeiségét hordozzák tovább. A fából farigcsált Wass-"szobor", - vele a magát nemrég még polgárinak mondó oldalhoz tartozó irányítótestületek hűségnyilatkozataként is felfogható - fenyegetően otromba metál-turul, s a még meg nem született kettős-, hármas-, stb. keresztek, s egyéb, ki tudja, miféle rekvizitumok lesznek hivatottak a későbbiekben a valódi és egyetemes kultúrától elzárt, Hoffmanrózsa-sújtotta felnövekvő nemzedék gondolkodását egy eszement ál-jakobinus nemzetvezető kényére-kedvére eltorzítani. Mindezt a behúzott nyakú, gyáván félrenéző össznépi apátia, és a kisemmizett, létében fenyegetett többség néma, tehetetlen dühétől kísérve.

Kapaszkodom a meredek , havas és csúszós emelkedőn, föl, a kilátó felé, fél kézzel egyensúlyozom, másikkal a nyakamban lógó fotóstáskát vigyázva. Innen-onnan kiáltozás, gyerekkacaj, szánkózó családok próbálgatják a friss havat, kevés sikerrel. Néhány magamféle helyi turista, kutyasétáltató, s, hogy a kép teljes legyen, elrobog mellettem néhány cross-motoros, durva kontrasztjaként a hófehérbe dermedt csilingelő csendnek. A gyalogos népek, ahogy elhaladunk, rám köszönnek, vagy én rájuk, s fogadják. Mint egy csöppnyi zsákfaluban, ahol mindenki tartozik valahová, még akkor is, ha csak most érkezett, máris, amint a fürkésző, bizakodó szemek befogadják.

Itthon vagyok, ide tartozom, itt, lám, rám köszönnek.

Valami mindig történik velem

Ezekkel a szavakkal kezdtem legutóbbi bejegyzésem, de a sorsnak elég volt ennyi, hogy leállítsa a köröttem zajló történéseket. Csend lett, gyanús csend. Egy darabig hátradőlve élveztem, aztán lassan elkezdett zavarni a mozdulatlanság, a bezártság és az átmeneti, de annál szokatlanabb program-hiány.
Nem birok megülni. Se egy színházi, koncert-vagy mozielőadás erejéig sem, és könyvet, ha előveszek néha, akkor is több nekifutásból olvasom, az onlájn sajtógyár termékeiből pedig csak a legfeljebb két-három oldalasakat. A zene a kivétel, egy-egy dallal félnapokat is piszmogok, mire az a "fogjuk rá!" állapotba kerül.

     Aztán megtört a csend. Volt munkahelyem, a helyi műv.ház szinház-technikusát kellett két nagyrendezvényen helyettesítsem, négy és fél évvel azután, hogy elhagytam őket, és fejemben a rendszer működtetéséhez szükséges ismeretekből is valamennyit. Két, egyenként félórás reconnaissance, egy csomó "jé, tényleg! és aha, emlékszem"-mel fűszerezve, hogy a sok színpadi szereplővel teletűzdelt szombati cigánybál és a vasárnapi Zoltán Erika féle öt, egyenként másfél órás részből álló táncos-zenés vizsgabemutató zökkenő mentesen peregjen le úgy a hang, mint a színpadvilágosítás tekintetében.

Túl vagyunk mindkettőn, szerencsére a legkisebb zökkenők nélkül, amihez kellett az előkészületekben és a lebonyolításban résztvevők profizmusa is. Azért már főállásban, nap mint nap nem tudnám csinálni. Az állandó, erős figyelem-koncentráció, a bármikor, bárhonnan előbukkanó hiba lehetősége nem jó érzés, ellentétben azzal a tudattal, hogy még képes és alkalmas vagyok hasznos munkavégzésre no, meg a volt kollégákkal is épp oly jó a viszonyom, mint volt, miközben ők belső háborúkat vívnak egymásért és egymás ellen.

Kellemes karácsonyt, hanukát minden Kedves Erre Tévedőnek!

Lubick

Tegnap lubickoltunk egyet régi barátommal törzshelyemen, az agárdi termálfürdőben, ahol most nagy felújítás zajlik. Vélhetően valami szabadtéri élményfürdő lesz az, amiből most még csak betonoszlopok látszanak.

 

Új lakó

Valami mindig történik velem, és szerencsére mostanában csak kellemes dolgok, események.
Most éppen egy kedves, fiatal és igen tehetséges zenész barátomat sodorta utamba - ki tudja hányadszor - a sors. Igaz, ők többnyire akkor jelentkeznek, mikor a zenélés műszaki vonulatának egyik-másik magasabb, megmászhatatlan oromzatán akadnak el. Én meg, akit ebből a körből rengetegen ismernek, boldogan segítek, jajdejó, szükség van rám, hát perszehogy.
Hangrögzítő kellett neki, de azonnal. Meg is vette a lehető legbonyolultabbat, amit homestudio-célra valaha is gyártottak, s majd ezután döbbent rá, hogy bizony, ez nem egy kazettás magnó.
Miki bácsi, segítesz? Vagy inkább nem cserélünk? A tiéd az sokkal egyszerűbb - próbálkozott a legény, míg megegyeztünk, hogy próbaképp odaadjuk egymásnak a rekordereinket, aztán meglátjuk.
Másfél napnyi ismerkedés után idáig jutottam az ezergombos jószággal, egy hevenyészve, elsőre följátszott dallal, az az érzésem, - a dalcím is utal rá - ki tudnék jönni ezzel a szerkezettel, sokoldalúbb, okosabb a másiknál. Csináltam hát sebtiben egy próbafelvételt, abból egy videót, benne a kisszobám képeivel.

Oldbojsz

Ahogy már említettem, ismeretségek láncolatán keresztül belesodródtam egy eddig ismeretlen, feltörekvő zenei formációba. A többiek is majdnem korombéliek. Megjegyzem, lassan, ha ez így folytatódik, mindenkinél idősebb leszek, ami persze határozott önbizalmat ád, mellette rangot, megbecsülést. Miként most is. Bizonyos tisztelet övez a formáción belül, kis sütkérezés a borongós novemberben . A többiek, - útmérnökök ketten, meg egy onlájnáruházas - lelkes amatőrök, a zenélést még egymáshoz képest is eltérő minőségben, de, mint mondtam, igen nagy szeretettel gyakorolják és kedvesek, társaságnak meg kiválóak.
Zenélgetünk, csak úgy, magunknak, kottából, ami kiegyenlíti a különböző sebesség-fokozatokat, és áthidalja az "ismered? - nem ismered?" kérdéskört is egyúttal.
Szegény basszusgitáromra is ráfért egy kis szórakozás, szegény hosszú ideje pihent a kemény tokban, szekrény tetején, pedig ennél sokkal jobb sorsra érdemes, gyönyörű hangú és küllemű, nagy becsben tartott hangszer.
Az már most biztos, hogy eme tevékenységemet nem fogom se hang-, se videofelvételekkel illusztrálni, tovább rombolandó amúgy is gyenge lábakon álló bloggeri presztizsemet, de szavam adom rá, hogy emiatt  senki nem veszít semmit.
Kedvencemről azonban egy frissen készült, még szinte meleg pillanatkép, amint épp szundikál:

Kerekerdő

A késő őszi - fizikai és az agytevékenységgel kapcsolatos - mozgáshiányos időszakot kompenzálandó rendszeres napi hegymászásba fogtam. Mit is tehetnék? A kert felásva, humán kapcsolataim felesleges része felszántva, marad hát a reggelenkénti, szűk, de kiváló baráti körben zajló test-és léleképítés. Körbevesz minket a dombság, benne jól kitaposott erdei úthálózat a fákon a festett, alant pedig a lovak által elhelyezett eligazító jelekkel. Átlag egy óra út, közben beszélgetés, vagy csend. Utóbbi nem téma-hiánynak, inkább az erőteljesebb kaptatóknak tudható be, dönteni kell, vagy beszélsz, vagy lélegzel. Most még maradnék az utóbbinál, ha nem probléma.

/ Van egy nagy erdőjáró elődöm, mintegy elrettentő példájaként a kétségbeejtően stílustalan és tolakodó magamutogatásnak, ez a figura szegte kedvem valaha jobb napokat látott közösségi oldalak látogatásától is voltaképp. Talán itt békén hagy. /

Kerülöm tehát a görcsös én-fotózást, pedig milyen fanyar & groteszk, mikor az ember fényképezés közben fotózza le magát, amint éppen magát fényképezi. Eddig világos, gondolom, viszont nagy elégedettséggel lapozom végig az itt készült fotóimat ráérős óráimban, merthogy leginkább ilyen óráim vannak, no, meg pár gitáróra gyerekeknek.

Ezúttal a Picasa kép-albumomba hívom meg a Kedves Látogatót, hangulatos képekkel a januári erdőből.

https://picasaweb.google.com/kurtimiki/Balintie...-

Kattint a linkre!