Picinek ez nagyobb öröm, mint nekem. Utál autózni, tűri kénytelen-kelletlen ezt a minden évben ismétlődő, számára igen hosszú utat. A helyszín mindig ugyanaz, Gunaras, mindössze a szálláshelyek változnak, de ő mindenütt azonnal beilleszkedik, megérti és elfogadja az íratlan szabályokat. Itt a házak közt jobbára valami sövényféle jelképezi csupán a kerítést, az utcafront felől is ritka a derék-magasságot meghaladó. Egy-két állandó lakót kivéve mindenki csak nyáron, és csak pihenni jár ide.
Csend, csend, csend, ez az, ami az otthonunkban - amely egy több családos közös udvar, - egyre jobban hiányzik. Sok lett itt a gyerek, életvitelbéli sajátságainkban mutatkozó eltérések is kezdenek mind jobban megmutatkozni. El kéne menni. Úgy tizenharmadik éve lakunk itt, azalatt megnövekedett a forgalom, a zaj és lassan kopni látszik a türelem. Most még érzek magamban annyi fizikai erőt, hogy egy költözést, a vele járó mindenféle teendőkkel együtt végig tudjak csinálni. Vagy most, vagy már soha.
Picinek könnyű. Gyerek, felnőtt, mindenki imádja, nincs benne ellenérzés senki iránt mentálhigiénés problémáik okán, alig győzi a simiket, becézgetéseket bezsebelni.
Egy évünk van minderre, addigra anya is nyugdíjas lehet. Ingatlan eladás és vétel, netán csere - (előbbi a nehezebb, bár igen jó helyen lakunk, itt aztán tényleg minden van, még munkalehetőségek is), majd a batyuzás, és az új fészek életre keltése.
