Légifolyosó csúcsidőben.

Ingerszegény a lakókörnyezet, panaszkodom néha, fotózni is alig van mit. Nekem térkép e táj, pont olyan lapos, sárga és zöld színek dominanciájával így, lombhulláskor színesedik be kissé, s a tavasz mit hoz, majd meglátjuk. A távoli gyümölcsfáktól épp, csak megtördelt horizont alkonyatkor azért mégiscsak olyan látványt ad, melyben eddig nem emlékszem, hogy mindenkori otthonom kertjéből nézve valaha is részem lett volna.
Az alkonyat itt olyan, mint a kaleidoszkóp, nem csak naponta, de percről percre is változik, alig kell mozdítanom az idő kerekén s máris minden odébb csúszott, színek, árnyak újra osztva, szélsebes kártyaparti, a sötétedéssel, hipp-hopp, vége.
Légifolyosó, meglehetős forgalommal, bár a gépeket alig, a hangjukat egyáltalán, a jövés-menést kondenzcsíkok jelzik, hol több, hol kevesebb. Ma este valamiért igen nagy a lótás-futás mindkét irányba, valódi felhő szinte sehol, csak a keresztül kasul sodródó fehér csíkok, melyek lassan leereszkedve lopják be magukat az amúgy is 'útálatosan' túlszaporodott ember s valamennyi élő szervezet tüdejébe. Az ember legyőzi a természetet, vele, korántsem indirekt módon saját magát is, a végén csak egy maradhat, idézve a bárgyúcska filmsorozat "alapeszméjét", bár ez a bárgyúság életünk minden síkján beterít, akár az égből jövő üzemanyagszármazék, melyről hozzáértők meggyőzően sulykolják, az csak vízpára. Az hát, Fukusimánál is csak épp, hogy csepeg.
Azért a képek szépek, bármi is történik eközben odafent.