Karantén

Szokatlanul hosszú ideje küzdök azzal a semmire sem jó szellemi öncsonkítással, amely a környezetemtől való lassú, alig észrevehető elszigetelődésben nyilvánul meg javarészt. Sorra csukom be az ablakokat és más szellőzőnyílásokat, ahol az információk eddig - rendeltetés-szerűen ki-és beáramlottak. Helyi lapba múlt nyár óta egy sort se írtam, helyi blogom, a Grossturblog is némán várja az elmúlást, netán a majdan esedékes feltámadást. A földrajzi dimenziókban mérhető külvilág színei is fakulnak, legalábbis innen nézvést nagyon  úgy tűnik. Hajdan kedves, ám  mostanra végletesen eliszapolódott Nolblogom is pusztulni látszik, ellepve néhány zavaros múltú s jelenű kényszer-skríber által. Mégis, azon néhány jó tollú, merészen kitartó írástudó miatt nézem meg nap, mint nap, akik a reménysugár nekem, miattuk hiszem, hogy talán egyszer mégis, itt, újra, ki tudja.

Emberek közé sem igyekszem olyan nagyon. A helyi közösségek többnyire ideológiailag elkötelezett, az Önkormányzat által kegyelt, annak köldökzsinórján fityegő "pót-cselekvők", melyek - egy - két kivételtől eltekintve ( Cantabile, Kamarakórus...) - említésre méltó értékeket nem hordoznak. Tipikus falusi, némi túlzással kisvárosi attitűd-halmaz, megbocsátható magamutogatási vággyal, s formaruhákba csomagolt, olykor kínosan tartalmatlan produkciókkal. Sajátos és költséges szubkultúra.

Nem divat manap a humán-kultúra értése, szeretete s kivált nem mindennek művelése - sem városon, sem falun. A köztéri szobraink, az újak, meghaladván a mindenféle szentjeink dicsőségére emelt, s faragott objektumokat, a minap (csak fizikai valójában) eltávozott drámaíró eszmeiségét hordozzák tovább. A fából farigcsált Wass-"szobor", - vele a magát nemrég még polgárinak mondó oldalhoz tartozó irányítótestületek hűségnyilatkozataként is felfogható - fenyegetően otromba metál-turul, s a még meg nem született kettős-, hármas-, stb. keresztek, s egyéb, ki tudja, miféle rekvizitumok lesznek hivatottak a későbbiekben a valódi és egyetemes kultúrától elzárt, Hoffmanrózsa-sújtotta felnövekvő nemzedék gondolkodását egy eszement ál-jakobinus nemzetvezető kényére-kedvére eltorzítani. Mindezt a behúzott nyakú, gyáván félrenéző össznépi apátia, és a kisemmizett, létében fenyegetett többség néma, tehetetlen dühétől kísérve.

Kapaszkodom a meredek , havas és csúszós emelkedőn, föl, a kilátó felé, fél kézzel egyensúlyozom, másikkal a nyakamban lógó fotóstáskát vigyázva. Innen-onnan kiáltozás, gyerekkacaj, szánkózó családok próbálgatják a friss havat, kevés sikerrel. Néhány magamféle helyi turista, kutyasétáltató, s, hogy a kép teljes legyen, elrobog mellettem néhány cross-motoros, durva kontrasztjaként a hófehérbe dermedt csilingelő csendnek. A gyalogos népek, ahogy elhaladunk, rám köszönnek, vagy én rájuk, s fogadják. Mint egy csöppnyi zsákfaluban, ahol mindenki tartozik valahová, még akkor is, ha csak most érkezett, máris, amint a fürkésző, bizakodó szemek befogadják.

Itthon vagyok, ide tartozom, itt, lám, rám köszönnek.