Csend, csend, csend, ez az, ami az otthonunkban - amely egy több családos közös udvar, - egyre jobban hiányzik. Sok lett itt a gyerek, életvitelbéli sajátságainkban mutatkozó eltérések is kezdenek mind jobban megmutatkozni. El kéne menni. Úgy tizenharmadik éve lakunk itt, azalatt megnövekedett a forgalom, a zaj és lassan kopni látszik a türelem. Most még érzek magamban annyi fizikai erőt, hogy egy költözést, a vele járó mindenféle teendőkkel együtt végig tudjak csinálni. Vagy most, vagy már soha.
Picinek könnyű. Gyerek, felnőtt, mindenki imádja, nincs benne ellenérzés senki iránt mentálhigiénés problémáik okán, alig győzi a simiket, becézgetéseket bezsebelni.
Egy évünk van minderre, addigra anya is nyugdíjas lehet. Ingatlan eladás és vétel, netán csere - (előbbi a nehezebb, bár igen jó helyen lakunk, itt aztán tényleg minden van, még munkalehetőségek is), majd a batyuzás, és az új fészek életre keltése.
A csend valóban egyre lényegesebb az igények közt. Sajnos két tényező nehezíti meg, hogy az ideális otthonnak valót megtaláljuk: vagy túl drága a hely, vagy túl messze van minden, ami az élethez okvetlenül kell. De drukkolok értetek, hogy sikerüljön! A dolgok állásáról majd tudósítsál! Érdekes játék ez, már többszörösen végigjátszottam:), a véglegesbe mindig a legnehezebb belenyugodni, de ez már személyes baj...
VálaszTörlésPár hete visszatévedtem a nolblogra, ott is elsírtam ma ezt a bánatomat, némi zenével megfejelve, mert oda azt is föl lehet tölteni. /Egész jó lett a társaság, zömmel hölgyek, és elfogytak a vadak./
VálaszTörlésÚgy tűnik, Téged és őket olvasva, ezzel az élethelyzettel mindenki szembesül egy néhányszor élete során. Meg jól is esnek a több felől érkező biztató szavak, ebben sem érzem magam egyedül.
Ahogy valami megmozdul, már írom is az imélt, most tematikusan fésülöm át az országot, gyűjtöm ki a címeket.